Anorexia

Ha esetleg nem vagy biztos magadban, akkor nézd meg itt hogy anorexiás vagy/vagynem!:http:
//www.eap.hu/hogyerzedmagad/tartalom_kozerzet/teszt/anorexia.php

5.Ötödik Történet:

Az én betegségem 15 éves korom körül kezdődött. Nem voltam jó tanuló, tehetséges nővérem mellett éppen hogy közepesen teljesítettem az iskolában. Szégyelltem magam, szégyelltem, hogy a szüleim nem dicsekedhetnek velem. Különböző dolgokkal próbálkoztam: színjátszókörbe jártam, sportoltam, gyermekvasutas voltam, amikért el is ismertek, de ettől még nem változott a feketebárány titulusom. Ma már nem vagyok biztos benne, hogy valóban annyira „elítéltek” és megbélyegeztek az iskolai teljesítményemért, mint amennyire ezt én átéltem. Vékony alkatú lévén ez volt az egyetlen mentőövem saját magamnak. Bele is kapaszkodtam. Ebben nyilván segített az is, amit a tévében és az újságok oldalán nap mint nap láttam: cérnavékony, „sikeres” modelleket és más hírességeket, de sosem voltak a példaképeim, én csak jobb szerettem volna lenni. Ez tehát egy betegség volt nálam, nem pedig egy divathóbort! Mindig utáltam, hogy karcsúságomat az alkatomra fogják, tudat alatt arra gondoltam, hogy akkor majd én bebizonyítom, hogy valamiben én is jó vagy jobb vagyok mint a többiek, hogy nekem ez küzdelmek árán elért siker, és nem adottság. Először csak mások előtt nem ettem, majd egy idő után a nem evés sokkal könnyebbé vált, mint az evés. És rafinált voltam, illetve gyorsan az lettem. Azt mondtam, hogy már máshol ettem, odaadtam másnak, kidobtam, ha meg mégis ennem kellett, hashajtóztam. A családom látta rajtam, hogy vékony vagyok, de mindig is vékony voltam. Elküldtek néha vérvételre, adtak vitamint, piszkáltak. A középiskolában egyre szaporodtak az olyan konfliktusok, amelyeket nem tudtam kezelni. A „megoldásom” az anorexia lett. Éveken keresztül időről időre előjött, majd elmúlt a koplalási kényszerem. Ezek az időszakok egyre csak sűrűsödtek, majd ez vált általánossá. Úgy éreztem, mindenki gyűlöl, és mérges rám. Végül azonosultam ezzel a szereppel. Én magam is elkezdtem gyűlölni magamat. Gyűlölni teljesítményemért, alakomért, személyemért, létezésemért. Ekkora már az indokom a nem evésre az lett, hogy „nem érdemlem meg”. Szenvedtem és egyben élveztem új életemet. Egy-egy átszenvedett nap vagy leküzdött kilogramm sikerélménnyel töltött el, valójában észre se vettem, hogy magamat teszem tönkre. Az anorexiában nincs olyan, hogy elég. Elég jó, elég szép, elég vékony – ilyen nincs. „Akkor érem el a célom, ha a hóban már nem látszik a lábnyomom” – ez egy anorexiásokra jellemző mondat. Abba, hogy ez elérhető-e, az anorexiás nem gondol bele. Egysíkúan gondolkozunk: szinte csak a fogyáson, a kalóriákon. Ezért veszítjük el a barátaink egy részét is. Ők féltenek, és nem értik, hogy a mindennapok arról szólnak „megegyem, vagy ne egyem?”, „rám jön az xxs-es nadrág, vagy nem?” Vagyis a látótér teljesen beszűkül. Még engem is megdöbbentett, amikor egy társam azt kérdezte: – Hány kcal lehet egy kétcentis uborkaszelet? Az érettségihez közeledve azonban az energiám egyre csak csökkent, sokszor a talpon maradás is nehézkes volt. Egy víznap során nagyon rosszul lettem, alig bírtam lábra állni, majd hírt kaptam arról, hogy egy internetes társaságból egy bulimiás társunk meghalt, ekkor határoztam el magam először. Majd visszaestem, és így folytatódott ez az ördögi kör. Egy barátnőm támogatásával segítséget kértem, és talán ez mentette meg az életem. A testnevelő tanáromhoz fordultam. Egyetlen kérésem volt, hogy a szüleimet hagyjuk ki belőle. Épp elég vacakul éreztem magam, úgy gondolom, én teremtettem ezt a betegséget, nekem is kell eltüntetnem… A segítség lassan érkezett, bár tanárnőm szemmel tartott, támogatott, de szakembert nehezen találtunk. Rengeteg támogatást kaptam tőle, osztályfőnöknőmtől, illetve a védőnőtől is. Próbáltak beszélni a fejemmel, de az már nem segített: kőkemény szigor kellett, és fenyegetés. Először egy pszichológushoz kerültem, aki továbbküldött egy speciális helyre, ambuláns kezelésre. Itt a segítségük inkább ártott, de a diagnosztizálás megtörtént. A típusú anorexia nervosa. Ekkor 43 kiló voltam 168 centis magasságomhoz, ami nem mondható annyira rossznak. Végül az Országos Gyermekegészségügyi Intézetben kaptam meg az igazi segítséget. Pszichológushoz járok másfél éve, és néhány hónapja dietetikushoz is. Hullámzó az állapotom, de nagy keservesen eljutottam odáig, hogy öt hónapja nem szedek hashajtót, jelenleg tápszert is fogyasztok, a napi 3 étkezés, plusz a zöldség és gyümölcs mellé. Ez hatalmas eredmény a korábbi egy joghurthoz, egy almához vagy zöldségnapokhoz képest. Hogy van-e kiút? Van! Nem egy gyógyult testképzavaros segít beteg társainak, így nekem is. Meg lehet gyógyulni, az egyetlen kérdés, hogy akarja-e az ember. Lehet, hogy ennek a kérdésnek a pozitív megválaszolásához hónapok, évek kellenek, de a lehetőség fennáll. Még ma is sokat szenvedek, de egy ilyen berögzült szokást, életvitelt magunk mögött hagyni, nem egyszerű. Az volt az életem, ami a létemet fenyegette. Amióta a főiskolán kitűnő eredménnyel zártam az első évet, azt gondolom, bizonyítottam magamnak.Meg kellett találnom azt, ami az én utam, az én érdeklődésem, amiben fejlődhetek, és ez nem az anorexia. Igaz, elvesztegettem bő három évet az életemből, de sokat tanultam az életről, a múltról és a jövőről, a testem működéséről, ételekről, tápértékekről, sportról. Hiszem, hogy eljutok a túlpartra, bár az út nem aszfaltozott, és a súly is nehéz a vállamon, de épp ezért lesz annyira felemelő. - See more at: http://www.rd.hu/A_v%C3%A9konys%C3%A1g_b%C5%B1v%C3%B6let%C3%A9ben#sthash.WfqYuuWC.dpuf

4.Negygedik Történet:

Nem volt biztos, hogy túléliA szülőknek valamikor októberben kezdett gyanús lenni a dolog. Az ember azt gondolná, hogy hamarabb észre kellett volna venniük. De hát ez nem olyan egyszerű.

A gyerekét a szülő minden nap látja - mondja Sára édesapja, egy jól menő vállalkozás vezetője. – A fogyás nem hirtelen következik be. S mivel az anorexiás gyerekek mindent megtesznek, hogy eltitkolják az éhezést, és különféle trükköket alkalmaznak, sokáig takargatni tudják a dolgot. Persze előbb-utóbb kiderül. Miként nálunk is történt. Persze eszünkbe sem jutott, hogy Sára anorexiás. Azt gondoltuk, hogy beteg, azért fogy. Elvittük hát a körzeti gyerekorvoshoz, aki megvizsgálta, és beutalta őt az egyik fővárosi gyerekkórház gasztroenteorológiai osztályára, ahol több, mint két hónapos volt a várólista. Elmentünk hát egy magánorvoshoz, aki elvégezte a vizsgálatokat, labort, vérképet, röntgeneket, s azt mondta, hogy szerinte nem szervi, hanem lelki baj van.

-  Sára képes volt végigcsinálni a vizsgálatokat, anélkül, hogy elmondta volna, miért van ilyen rosszul?

- Persze.  Sőt, ő valójában nem is hitte magát betegnek, nem is értette, mi ez a nagy felhajtás körülötte. Ez a hozzáállás, mint utóbb a kezelő orvosától megtudtuk, jellemző az anorexiásokra. Így aztán bármilyen kellemetlenséget vállalt, csak ki ne derüljön, hogy nem eszik. Az ilyen betegek hazudnak, csalnak. A mi lányunk például mérlegeléskor köveket tett a zsebébe, táskájában zacskót hordott, abba rejtette az ételt, hogy aztán később kidobhassa. Ezek a betegek hihetetlen dolgokat művelnek azért, hogy egy falatot se kelljen lenyelniük. Nem mesélem el kálváriánk hosszú történetét - sóhajt Sára édesapja -, sok orvost megjártunk, mire végül a megfelelő helyre, az I-es számú Gyermekklinika pszichiátriai osztályára kerültünk. Itt a főorvosnő, aki sajnos azóta már Angliában gyógyít, megvizsgálta Sárát, és azt mondta, nagyon nagy a baj. A lányom ekkorra 42 kilósról huszonnégy kilósra fogyott. Már vizet sem volt hajlandó inni, valamint nem lehetett leültetni, mert azt gondolta, ha áll, azzal is égeti a kalóriákat. A főorvos asszony akkor azt mondta, nem biztos benne, hogy meg tudja menteni az életét.

Kitépte karjából az infúziótSára ekkor huszonnégy kilós volt, szervezete szabályosan ki volt száradva, a bőre foltos, haja fénytelen volt és hullott, valamint erősen szőrösödött. A klinikán azonnal infúzióra kötötték. Ő azonban kitépte az infúziót a karjából, s nem volt hajlandó az ágyba lefeküdni. Sokszor a nővéreknek erőszakkal kellett az ágyban tartani, hogy pihenjen egy kicsit. Egyedül folyékony tápszert volt hajlandó elfogadni, szilárd ételt egyáltalán nem evett. Nagyon hosszú pszichoterápia, és komoly feltételrendszer bevezetése kellett ahhoz, hogy állapota javuljon. Csak akkor jöhetett haza, ha hízott pár dekát, csak akkor kapta meg az ajándékot, amire vágyott, ha hajlandó volt éjszaka az ágyban maradni.

- Ha nem velünk történik mindez - folytatja az édesapa, - el sem hiszem, hogy ez a betegség ennyire súlyos lehet. Az egyik első teszten például a főorvos asszony arra kérte a kislányomat, hogy egy centin mutassa meg, hogy szerinte mekkora az édesanyja derékmérete. Sára megtippelte, s eltalálta. Ezután a doktornő arra kérte, hogy az én derekamat saccolja meg. Az is majdnem centire sikerült. Majd arra kérte, hogy most mutassa meg a centin, mekkora a saját derékbősége. S ekkor Sára közel száz centit jelölt meg. Az orvos ekkor mondta el nekünk, hogy az anorexia az egyik legsúlyosabb pszichiátriai kórkép, egy testképzavar, amely nagyon nehezen gyógyítható, s a betegek mintegy tíz százaléka végül belehal a szervi elváltozások s a szervezet működési zavara okozta szövődményekbe.

- S mit mondott az orvos, miért betegedett meg a kislányuk?

- A doktornő elmondása szerint ez a betegség több tényező szerencsétlen összejátszása miatt alakulhat ki. Így hát nem találták meg a kiváltó okot. Pedig jártunk családterápiára is. Ott sem derült ki. Azok az elméletek, amelyeket az anorexiások családi hátteréről mondanak, nálunk nem voltak meg. Nem volt a családban túlzott teljesítmény elvárás, semmiféle bántalmazás, családon belüli erőszak, vagy konfliktus.

- És Sára sem mondott semmit arról, hogy miért csinálta?

- Nem, semmit. Ő csak vékony akart lenni, mert kövérnek érezte magát. Akkor is, amikor már minden csontja kiállt.

Újra negyven kiló fölöttA kislány kéthónapos kórházi kezelés és egyéves rehabilitáció után, ma már végre újra 40 kiló fölött van. Az iskolában jól tanul. Orvos akar lenni. Szülei minden héten megmérik a súlyát, a biztonság kedvéért. Ráadásul mostanra eljutottak odáig, hogy már az étkezéseit sem kell felügyelni. Szerencsére sikerült kimenekíteni a halál torkából.

- Azt nem lehet elmondani, hogy mit éltünk át ez alatt az egy év alatt - mondja a férfi. -  Azért vállaltam ezt az interjút, hogy figyelmeztessem a szülőket, vigyázzanak, mert az anorexia egyre fiatalabb lányokat támad meg. Ennek egyik oka, hogy a média szinte mással sem foglalkozik, mint a fogyókúrával. Az újságok címlapjain minden sztár nádszálvékony. S a kislányok nem tudják, hogy ez a kép hamis. Mindenkinek azt ajánlom, hogy serdülő lánya mellé vegyen egy mérleget. Ha azt tapasztalják, hogy a gyerekük fogy, soha nem éhes, az ételt szobájába viszi, egyre ellenségesebb, és semmilyen közös programon nem vesz részt, ne legyintsenek. Ne gondolják, hogy serdül, kamaszodik. Lehet, hogy csak erről van szó, de nem biztos. Előfordulhat, hogy súlyosabb a baj.

3.Harmadik Történet:

– Azért mesélem el a történetemet, mert nem szeretném, ha bárki azt hinné, hogy az anorexia vagy bármely más étkezési zavar egykomponensű betegség: ez csak tünet, amelynek a kiváltó okát kell megtalálni. Azt a sztereotípiát sem szeretem, hogy az anorexia csak azoknál a lányoknál alakul ki, akik olyan karcsúak akarnak lenni, mint a modellek. A probléma sokkal összetettebb – meséli találkozásunk első perceiben Eszter. A tizenkilenc éves lány pszichológushallgató, hastáncolni jár, megengedi magának, hogy egy-egy vizsgája ne ötösre sikerüljön, csokit eszik, és néha fél napig nem csinál semmit, csak lazít. Nem mindig élt így.

„Megtévesztettem az orvosaimat”

– Nem volt könnyű a gyerekkorom. Három, nálam jóval fiatalabb testvérem van, anyukánk pszichiátriai betegségben szenved. Pótanyukája voltam a testvéreimnek, de hetedikes koromban – saját érdekemben – a nagymamámnál helyeztek el. Azóta is nála lakom, ő a legfőbb támaszom. Látszólag rendeződött az életem, azonban másodikos gimnazistaként elkezdtem attól tartani, hogy anyukámra kezdek hasonlítani, aki túlsúlyos. Ezért eldöntöttem: nem eszem. Tulajdonképpen éhségsztrájkba kezdtem – idézi fel Eszter a néhány évvel ezelőtt történteket. – Ma már tudom, valójában azt üzentem vele: tarthatatlan a helyzet a családunkban. Hogy nem gondoskodhatok a testvéreimről. Akkor anyám sem volt túl jól, mert még nem járt terápiára. Valójában a személyiségemben nem akartam anyukámra hasonlítani, de ez akkor nem tudatosult bennem. Százhetven centis, ötvenhat kilós lány voltam, és nagyon gyorsan negyvenhárom kilóra fogytam. Csak vizet ittam, és almát ettem.

Eszter azt meséli, szinte tetten érhető a pillanat, amikor az éhségsztrájk olyan állapotba fordul, amelyben az ember már nem is tud arról, hogy a szervezete kívánná az ételt. Nincs éhségérzete, semmit sem kíván. A nagymamája ekkor vitte el őt először pszichológushoz, de mert nem sikerült megállítani a fogyását, kórházba került.

– A gyerekklinikán kereken száz napot töltöttem – folytatja Eszter. – Tudták, hogy szeretem az irodalmat, imádok olvasni, ezért jutalmazásra és büntetésre épülő terápiát alkalmaztak. Ha ettem és gyarapodott a súlyom, olvashattam. Ha nem ettem és fogytam, elvették a könyveimet, és nem hagyhattam el a kórházat. Én pedig úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam manipulálni, és nem ettem. Végül meguntam a benti létet, és ki akartam jutni, csak ezért kezdtem enni. Nem gyógyultam meg: megtévesztettem az orvosaimat, kicsit híztam, és végül kiengedtek.

„Huszonkilenc kilóra fogytam”

Kérdezem Esztert, milyennek látta magát akkoriban. Csóválja a fejét: ez a probléma nem csak az önképről szól. Mindig az édesanyjához hasonlította magát, és az volt a tévképzete, ha egy kicsit is eszik, akkor olyan lesz, mint az édesanyja.

– Hazajöhettem, de hamarosan negyvenhat kilóról negyvenre fogytam. Ekkor már nem gyerekkórházba, hanem az azóta megszűnt „Lipótra” kerültem – vagyis az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe (OPNI) – meséli tovább. – Öt hónapot töltöttem ott, és a legalacsonyabb súlyom huszonkilenc kiló volt. Zárt osztályon is feküdtem, szondán keresztül tápláltak. Akkor már annyira rosszul működött a szervezetem, hogy túl sok emlékem nem is maradt arról az időszakról. Talán nem is baj, az az idő rémálom volt, amit könnyebb feldolgozni felejtés árán. De nem tudtam volna feladni az „éhségsztrájkot”, hiszen a valódi problémám még mindig nem oldódott meg.

Esztert kezdetben az OPNI-ban is jutalmazáson és büntetésen alapuló terápiával kezelték, és hiába mondta az orvosainak, hogy ez nála nem válik be, nem hittek neki.

– Érthető, hiszen az anorexiások manipulálják az orvosaikat, például a reggeli súlymérés előtt akár öt liter vizet is megittam, hogy többet mutasson a mérleg. Az orvosok tudták, hogy ez játszma, és azt gondolták, manipulálni akarom őket, amikor azt mondom, nálam nem válik be a büntetés-jutalmazás. Ráadásul nincsen olyan terápia, amely minden anorexiásnál gyógyuláshoz vezethet, a kezelés egyénre szabott. Zárt osztályra kerültem. Ott tudtak szondával táplálni, tudtak figyelni rá, hogy ne mozogjak, ne égessem az egyébként is kevéske energiámat. Mégis lefogytam huszonkilenc kilóra.

– Belenéztél a tükörbe akkoriban?

– Igen, de az ember a kórházban máshogy látja magát, mint otthon. Már negyvenkilósan sem menstruáltam, a bőröm olyan volt, mint a pergamen, kiálltak a csontjaim, és szinte teljesen kihullott a korábban szép, dús hajam. A halál szélén álltam. A kezelőorvosaim terápiás módszert váltottak. Amikor harmincegy kilóra visszahíztam, azt mondta a pszichológusnő: „Eszter, menjen haza, és nézze meg, mire képes!” Hazamentem, és megláttam magam az otthoni környezetben, a szép ruháim, a könyveim között a tükörben. Szörnyű volt. Főleg azt látni, hogy alig volt hajam. Ránéztem a polcon a tamponra: ezt vajon mikor használtam utoljára? Nagymamámmal elmentünk a Margitszigetre, és öt lépés után összerogytam. Láttam magam a tükörben, rádöbbentem, mit tettem a szervezetemmel, és hoztam egy döntést: újra elkezdek enni. Ebben szerepük volt a szakembereknek, akik képesek voltak terápiát váltani, és a családterápiás kezeléseknek is, amelyen anyukám, apukám és a nagyszüleim is részt vettek, és jól együttműködtek. Ahogy korábban az éhségsztrájkról döntöttem, ugyanúgy döntöttem később az evésről is.

Először csak tápszert evett, mint a babák, később jöttek a könnyen emészthető, pépes bébiételek. Az ételek a felnőtté válás és a visszanőiesedés folyamatát „követték”: ahogy a bevitt táplálék egyre szilárdabbá lett, úgy vált meg Eszter is a betegségétől. Lassan bekerülhetett az étrendjébe minden étel, a tápanyagpótlás, és elkezdett nőiesedni. Ahogy a szervezete megkapta, amire szüksége volt, a haja ismét dússá vált.

– Nagyon nehéz újra beindítani az emésztést, nem jöttek könnyen a kilók – teszi hozzá Eszter. – Az anorexia következményeként enyhe tejcukor-érzékenységem alakult ki, laktózmentes étrendre kellett állnom. Télen eldöntöttem, hogy újra enni fogok, és nyárra már negyvennégy kiló voltam. Mostanra visszanyertem az ötvenhat kilómat. Meggyógyultam.

„Már nem törekszem a tökéletességre”

A gyógyulás azonban elsősorban nem Eszter testében, hanem lelkében történt meg.

– Személyes terápiára és pszichodrámára kezdtem járni, ezek sokat segítettek. Valójában tizenkettőtől tizennégy éves koromig felnőtt voltam, aztán „visszakéredzkedtem” a gyerekkorba, újra „baba” lettem, akiről gondoskodni kell. A betegség sokszor arról szól, hogy önsorsrontás árán is kiprovokáljuk a szeretetet – magyarázza. – Mindig kitűnő tanuló voltam, állandóan az vezérelt, hogy én legyek a legokosabb, a legcsinosabb. Ma már megengedem magamnak, hogy egy vizsgám csak hármasra sikerüljön, vagy hogy semmittevéssel töltsem az időmet. Az anorexia – a bulimiával szemben – a kontrollról szól: számolgathatod a kalóriákat, tartóztatod magad sok mindentől. Ahhoz, hogy ezt elengedd, és elhidd, hogy mások jobban tudják, mi kell neked – bizonyos kontrollvesztésre, ahhoz pedig bizalomra van szükség. Ma már tudom: a problémát anyámmal való rossz kapcsolatom okozta, és az, hogy túlzottan is felelősséget éreztem a testvéreim sorsáért. Ma is nagyon közel állunk egymáshoz. Anyukámmal már nem tartjuk a kapcsolatot, de sikerült rendeznem magamban a vele való viszonyomat. Elfogadtam, hogy nem feltétlenül rossz, ha néhány vonásomban rá hasonlítok: neki köszönhetem például az irodalom szeretetét és a humorérzékemet. Megértettem, amit Jung írt: ami teljes, az nem tökéletes, hanem egész. Tudom, hogy amit egy adott napon teszek, az az életem része, és az életemnek egyszer majd vége lesz. Egy éjszaka, halálfélelemben a kórházban, úgy éreztem, lassul a szívverésem. Az életemnek kis híján vége szakadt. Ma úgy próbálok élni, hogy az életem egészéből valami értékes és élvezetes jöjjön ki. Az sem baj, ha nem tökéletes.

Eszter bólint, amikor azt mondom neki: komoly önismereti utazást tehetett az anorexiás évek alatt.

– A betegség nem önismereti utazás, de ez az út kénytelen-kelletlen mégis végigvezet önmagán. És ha odabentről „felhúzza a redőnyt”, és meglátja, milyen a kinti világ, akkor elkezdhet gyógyulni. Két éve vagyok gyógyult, és boldognak érzem magam. Az volt a nehéz, hogy elhiggyem: jobb, ha nem menekülök. A világ sokkal szebb kint, mint odabent. Tudom, mert mindkét oldalon jártam.

2.Második Történet:

Anna vagyok és 18 éves.

172 cm vagyok 2 éve még 86 kg voltam . Ez miatt mindenki bántott az iskolában főleg,  a diákok és a tanárok is ezzel piszkáltak ; de a családomtól is azt halgattam mindig hogy milyen csunya vagyok és hogy le kéne fogynom . Nyáron elhatároztam hogy fogyni fogok , igazából semmilyen diétát vagy fogyokúrát nem követtem , csak reggelire és ebédre ettem délután pedig csak vizet ittam . Szeptemberre 75  kg voltam , nagyon örültem neki és a rokonaim is modnták hogy milyen jól nézek ki , de az iskolába nagyon nem vették észre igaz már nem piszkáltak hogy kövér vagyok , Aztán megint nyár lett és megint fogyni akartam már sportolni is elkezdtem nem csak a táplálkozásomon változtattam  , és szeptemberre megint 10 kg ot fogytam .

Az iskolába nagyon megdicsért mindenki és a rokonaim is szinte elájultak hogy hogy csináltam , aztán decemberbe megint elkezdtem kevesebbet enni és mostanra a 65kg-ról 57-re fogytam . De most meg mindenki az iskolában azt terjeszti hogy beteg vagyok és azért fogytam .

Igazából még szeretnék fogyni 52 kg ra csak nem tudom mennyire lenne jó ötlet és  nem szeretnék beteg se lenni , meg félek hogy anorexiás leszek , a sok hülye ember miatt akik miatt nem hizhatok vissza mert akkor minden kezdödne előlről .

Szeretném ha válaszaitokkal segítenétek , előre is köszönöm !

1.Első történet:

A történet a lány gyerekkorával kezdődik, amikor is el kezdett hízni, de senki sem foglalkozott vele, még a lány sem. Az általános iskola után a gimnázium megváltoztatta az életét. Már az első napon atrocitások érték súlya, kövérsége miatt. Mindennaposak voltak a megalázó megjegyzések, de nem csak a kegyetlen osztálytársaktól, évfolyamtársaktól, hanem a tanárok részéről is. A szülői nemtörődöm viselkedés csak rontott a lány helyzetén, mert hiába kérte, hogy írassák át másik iskolába, a szülők nem tettek érte semmit. Végül is mit várt szegény lány, az apa agresszív alkoholista volt, az anyja pedig menekült otthonról, sose volt elérhető a lánya számáraEzekkel a keserves napokkal élt együtt a lány, egészen a 16. születésnapjáig. Azon a napon elhatározta, hogy le fog fogyni, hogy lássák mások is, milyen sovány tud lenni. Azt remélte, hogy ha lefogy, az osztálytársai nem alázzák meg többet. Vásárolt magának hashajtó teát és fogyókúrás kapszulákat. Minden nap tornázott, keveset evett, és itta a teát, szedte a fogyasztó kapszulát. Az intenzív fogyókúrának meg lett az eredménye, sokat fogyott: több dicséretet kapott, mint addigi életében összesen.

De ez már nem volt elég. Ha nem fogyott egy nap, rátört a kétségbeesés, hogy visszahízik, ezért még többet tornázott, több hashajtót szedett, amellett, hogy még kevesebbet evett. Hiába mutatta a mérleg, hogy milyen keveset nyom, még mindig csúnya kövérnek látta magát. Az ismerősök furcsa nézését is annak tudta be, hogy visszaszedett pár kilót – ami persze nem igaz, hiszen egész nap tornázott, naponta két liter hashajtó teát ivott, három napig nem evett, utána is egy almát, majd bevett három kapszulát, és hashajtó teát ivott utána.

Torz világa arra vette rá, hogy kerülje az olyan helyeket, ahol ételszagot érezhet, mert félt, hogy még a zsírszagtól is hízni fog.

Már nem csak plusz kilóktól akart megszabadulni, hanem az lett a célja, hogy minél többet fogyjon. 17 évesen 37 kilogrammot nyomot, de még mindig kövérnek érezte és látta magát. Eljött a szeptemberi iskolakezdés, nagy reményekkel érkezett a suliba, most már biztosan nem fogják őt csúfolni, megalázni. Mikor belépett az osztályba az osztálytársai meglepődtek, azt hitte a lány, hogy már nem szólnak hozzá. De tévedett, a suli után máris támadtak a csúfolódó fullánkok: mi van dagadt paraszt, milyen drogot szívsz?

Mire hazaért, a védőnő már a szüleivel beszélt, együtt vitték el kórházba a lányt, mert túl sovány volt. A lány büszke volt arra, hogy 85 kilóról 37 kilósra fogyott. Bent is tartották a lányt, naponta ötször adtak neki enni, ebből két alkalommal könnyen emészthető turmix volt. Tilos volt étkezés után tornáznia, így fél óráig csak ülnie lehetett. Persze, amint megszűnt a felügyelet azonnal áttornázta az egész éjszakát. Mikor ez kiderült altatózták, de ez sem segített. A tablettákat tudatosan kiköpte, tornázott ezerrel. Rosszul volt attól, hogy ennie kellett, az étel gondolatától is hányingere volt.

A kezeléseknek és a türelmes felügyeletnek hála egy hónap alatt sikerült 48 kilogrammra felhizlalni a lányt. Mikor kiengedték a kórházból, az orvosok 45 kilogrammban határozták meg a minimális testsúlyát, és folyamatosan kellett kontrollra járnia. Mikor jött a kontroll napja addig evett, amíg 45 kilós nem lett, utána egyből elkezdett fogyókúrázni.

Ez ment 18 éves koráig. Akkor már átkerült a felnőtt pszichiátriára, ahol a kutya sem foglalkozott vele. 19 éves korában kapott arról orvosi igazolást, hogy kigyógyult a betegségéből, de azóta is úgy él, ahogy eddig: ha többet mutat a mérleg, azonnal fogyókúrázik