Depresszió

Itt meg nézheted hogy depressziós vagy, vagy nem---->http://www.webbeteg.hu/tesztek/35/depresszio_teszt
3.Harmadik történet:
Ezt a történetet egy nagyon kedves barátom írta a saját életéről.Olvassátok el sokan!

Sziasztok:) Tami vagyok, 12 éves és depressziós. Hogy mitől lehet egy 12 éves lány depressziós?! Persze sok mindentől. Nálam ez elsősorban ott kezdődött, hogy van egy kényszeres megfelelési vágyam. Sosem voltam vékony lány, sosem éreztem magam szépnek és féltem az emberek elítélnek amiért nincs szuper modell alkatom. Sokszor próbálkoztam koplalással de nálam sose vállt be, habár mostanság egyre kevesebbet eszem. Persze a megfelelési kényszer csak egy a sok közül, a 12-ik születésnapom után a nagypapám agyvérzést kapott és meghalt. Akkor nem látszott rajtam, hogy mennyire rosszul érintett. Apukám sokszor mondta is, hogy érdekes milyen jól viselem ezt az egészet. Pedig nagyon megviselt. Sokat sírtam miatta mikor egyedül voltam, mikor nem volt otthon senki, kiabáltam, hogy vissza akarom őt kapni. Nagyon fájt, hogy nincs már velem. De persze állandóan ment közben a veszekedés is. "Miért nem vagy jó matematikából?,, "Miért vannak hármasaid?,, elegem lett. Persze nem csak a jegyeimet érintette a vita, a szüleim elváltak mikor 6 éves voltam és anya sokszor szidja apámat amiért nem fizeti rendesen a gyerektartást és sokszor előttem veszekednek amit egyenesen utálok. Úgy érzem ez mind miattam van, hogy ők veszekszenek. Ki kellett adnom magamból valahogy és akkoriban elég sok blogot olvastam ahol egy lány érvágással próbált véget vetni az életének. Egyre inkább érdekelt ez a dolog, arra gondoltam talán én is ki adhatom magamból a sok dühömet ha én is ezt teszem. Először mindenféle ollóval próbálkoztam aztán kevésbé éles kések. Egyszer amikor már elegem lett a folytonos kötekedésből, hogy az állítólagos barátnőim miket mondanak a hátam mögött, elegem lett és addig ügyeskedtem amíg ki nem szedtem a hegyezőim pengéit. Szét vágtam vele a lábaim. Eltompultak a lelki fájdalmaim és csak a fizikaiakra bírtam figyelni. Végül úgy döntöttem elmondom egy barátnőmnek és megkérem, hogy segítsen nekem. Ő meg is próbálta és jobban is lettem de újra és újra vissza térnek a depresszió tünetei. Sírás rohamok, sikítás, nem tudom kontrollálni a testem és csak sítitok a párnáimba. Remegnek a kezeim és állandóan rettegek, hogy valaki meglátja a vágásaimat. Még mindig úgy érzem az emberek elítélnek amiért nem vagyok vékony, amiért nem vagyok gyönyörű. Félelem van bennem mert az emberek elítélnek amiért vannak problémáim. A szüleim észre sem veszik, hogy vannak problémáim, eddig három ember tudja, hogy milyen problémáim vannak és pont az a személy aki a legtöbbet jelenti nekem, a legjobb barátnőm nem tud róla. Nem tudja mert félek ha elmondanám neki, elítélne hisz az ő élete tökéletes. Az állandó hangulat ingadozásaim meg nehezítik a mindennapjaimat. Tartok tőle, hogy egyszer meglátják majd a vágásaimat és onnantól kezdve nem hagynak majd újra teljes értékű életet élni hiszem a családomban megbélyegeznének, hogy ő az aki mindig vagdosta magát... Pont ezért nem is járok pszichológushoz, mert akkor már az egész család tudná, hogy vannak ilyen jellegű problémáim. És üzenném azoknak a lányoknak akik vagdossák magukat, hogy NE tegyétek! Higgyétek el nem lesz jobb! És ne legyetek makacsok mint én, menjetek el egy szakemberhez. Én megpróbálok egyedül kimászni onnan ahová kerültem, a saját erőmmel és a barátaim segítségével:) Remélem így is van esélyem a "gyógyulásra" és nem kellenek hozzá gyógyszerek és mindenféle orvosok. Kitartás azoknak akik hasonló betegségben szenvednek!

2.Második történet:

Egy 39 éves férfi vagyok, egészen fiatal korom óta küzdök valamilyen összetett személyiségzavarral, depressziós, szorongós, pánikos, paranoiás tünetekre szedtem gyógyszereket. Az állapotom folyamatosan romlott, egészen addig, amíg teljesen elvesztettem a kontrollt az életem felett.

Ekkor léptem be egy terápiás csoportba. Kezdetben nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy valaha jobban fogom érezni magam, nem a hit vezetett, egyszerűen nem volt más választásom.

Azóta majdnem 2 év telt el, és az állapotom jelentősen javult. Ugyan konkrét diagnózist sosem kaptam, így utólag én azt gondolom, hogy a borderline-osok tünetei eléggé összepasszolnak azokkal az állapotokkal, amiket én átéltem. Az is lehet, hogy nem az... de idővel rájön az ember, hogy a diagnózisnak a beteg szempontjából nincs túl nagy jelentősége, az inkább csak az orvosoknak támpont.

Időközben az is világossá vált számomra, hogy az is javítana a hangulatomon, ha továbbadhatnám azokat a tapasztalatokat és módszereket, amik nekem segítettek a változásban. Magyarul segítene nekem, ha hasonló problémákkal küzdő embereknek segítenék.

Nem vagyok szakember, nem fogom tudni megmondani, ki mitől lenne jobban. Én pontosan tudom, hogy ez nem működik. Amit tenni tudok, az az, hogy ha bárki megírja nekem valamilyen problémáját, és nekem is volt hasonló élményem, akkor elmondom, mit és hogyan tettem a megoldás érdekében. Nem biztos, hogy neked működni fog, de eszedbe juthat róla valami, segíthet kifejleszteni a saját módszered.

1.Első történet:

Sziasztok!

Mindenem megvolt gyerekkoromban, de szeretet helyett fegyelmet, terrort, és hidegséget kaptunk. Mindíg helyettünk döntöttek, sosem volt saját akaratunk. Többször megszöktem otthonról kamaszkoromban. Gimiben rosszul tanultam, -sokan csodálkoztak ezen.

Később férjhez mentem, három gyermekünk van. Mégis a téli hónapokban a napsütéhiány miatt depressziós vagyok rendesen, mert szeretetet nem kapok sajnos, és házimunka, házimunka és házimunka az életem. Napi egy tábla csoki nekem segít. Gyógyszert sosem szednék, véleményem szerint az csak árt.

Megfigyeltem, hogy mindig új, és új ingerekre van szükségem, hogy elkerüljön a depó.

Vidéken lakunk.

Sajnos túl későn találtam meg az igazi érdeklődési körömet. Volt időszakom, hogy szerelmes lettem a hegedűmbe, és ha nem is nagy művész, de a zenekari szintig el akartam jutni. Nem jött össze. Aztán jártam rajztanárhoz, el is jutottam egy szintre, -azóta kissé más szemmel látom a tárgyakat. A kezemben érzem sokszor az ihletet. Szeretek rajzolni, festeni.

Ösztönösen úgy másztam ki a dologból, hogy beiratkoztam egy suliba, egy olyan területre ami nagyon érdekel. Tavaly télen nem is voltam depós. Hajnalban keltem, felutaztam Pestre, suli után vissza haza. hetente 3x. Nagyon fárasztó volt, napi 320 km. De hajtott a dolog, mert ÉRDEKELT.

Egyszerűen kiszálltam az itteni lassú vidéki miliőből. Ezt a telet már a szakmámban dolgozhattam végig. Most van egy kis kényszerszünet, ami nagyon nehéz, de megpróbálom túlélni, azzal a tudattal, hogy hamarosan folytathatom a munkát. Addig is  továbbképzem magam.

Mindenkinek sok sikert, hogy megtalálja azt a tevékenységet, ami igazán örömet okoz neki!