Bulimia

 3.Harmadik történet:

Három szívbemarkoló és elgondolkodtató történet bulimiás lányoktól, akik elmesélik, hogyan kezdődött önsanyargatásuk, miken mentek keresztül , illetve hogyan próbálnak kigyógyulni betegségükből – már akinek lehetősége nyílt rá. A cikk a Cosmopolitan 2012/februári számából való, de úgy gondoltam begépelem és megosztom itt is, hogy még több emberhez eljusson a mondanivaló, esetleg segítségetekre legyen, olvassátok figyelemmel!

Bulimiás az, aki huzamosabb ideje (hetente több alkalommal) étkezések után meghánytatja magát, vagy hashajtókkal akar szabadulni az elfogyasztott ételtől. Ezután szinte beteges módon sportolni kezd, de aztán újra és újra visszaesik. El sem hinnéd, mennyien szenvednek az ilyen típusú falásrohamoktól! Internetes fórumokon rengeteg fiatal osztja meg kínszenvedéseit, amelyekről csak álnéven mernek beszélni, mert sem a szüleik, sem a pasijuk, sem a barátnőik nem tudnak arról, hogy évek óta az evésbe menekülnek, majd a bűntudatuk miatt azonnal kihányják az egészet. Pedig sajnos ez a betegség egyedül megoldhatatlan, ráadásul örökre nyomot hagy az egészségen és az önértékelésen is.

„SAJNOS MÁR NEM LEHET KÖZTÜNK”

„A középiskolában gyakran dumcsiztunk a csajokkal az anorexiáról és a bulimiáról, ám akkor mindig kinevettük azokat, akik így akartak vékonyabbak lenni. Rettenetes, hogy nem vettük észre, az egyik osztálytársunk mekkora bajban van – meséli szomorúan a 24 éves Zsanett. – Azóta eltelt hat év, és Marcsi már nincs velünk. Nem voltunk a legjobb barátok, de ugyanarra az egyetemre jártunk, sokat tanultunk együtt, és egyszer a szülinapi partinkat is közösen rendeztük. Az a furcsa, hogy sosem tűnt fel, hogy valami nem stimmel vele: volt pasija és haverjai, bulizgatni is eljárt. Egy tavaszi reggelen SMS-ben értesített az egyik ismerősöm, hogy meghalt. Kiderült, nyelőcsőszakadás okozta a tragédiát. Az anyukája talált rá az albérletében, a vécében feküdt. Rátörték az ajtót, mert egy napja nem vette fel a telefont. Csak akkor derült ki, hogy évek óta bulimiás volt, de mindenki előtt titkolta. A szülei sejtették, ő viszont mindent tagadott, ezért nem is kértek orvosi segítséget. Azóta sem tudjuk felfogni, hogyan történhetett meg ez a borzalom. AZ ember azt hiszi, egy bulimiáson látszik, hogy beteg, pedig nem! A szerencsétlenség után a többi barátommal, ismerősömmel még szorosabbá vált a kapcsolatom, és jobban odafigyelünk egymásra. Sajnos Marcsit már nem tudjuk visszahozni, viszont a története talán másokat is figyelmeztet arra, hogy nem szabad elfelejteni: a bulimia igenis halálos betegség, sokszor kifelé a legsikeresebbnek tűnő, boldognak látszó lányok a legvédtelenebbek vele szemben!”

„Nagyon nehéz észrevenni valakiről, hogy bulimiás, pedig számos tünet utalhat rá – mondja dr. Túry Ferenc, a táplálkozási zavarok szakértője. – Például a savas hányástól a fogak hirtelen romlani kezdenek, amit azért könnyű kiszúrni. Legtöbbször hasnyálmirigy-gyulladással, gyomorvérzéssel kerülnek kórházba a betegek, és csak így tudja meg a környezet, hogy nagy a baj. Ha szerencséjük van, akkor időben érkezik a segítség, ám van, akit már nem lehet megmenteni.”

„NEM EMLÉKSZEM AZ ELSŐRE”

„Először is üdvözlöm minden sorstársamat. 24 éves vagyok, 9 éve bulimiás, és nem emlékszem az első hánytatásomra.” Így kezdődik Rita levele az egyik netes oldalon, aki azt meséli, hogy a gondjai gyerekkorában kezdődtek, azonban a gimiben, majd az egyetemen vált igazán tarthatatlanná az állapota. „Az a fajta kislány voltam, aki hajlamos a hízásra, de a szüleim nem írattak be semmilyen sportra. A gimiben eléggé kikerekedtem, ám akkor még nem volt erőm fogyókúrázni” – kezdi a lány szenvedései történetét. – Viszont akkor is csak rövid ideig tudtam tartani a vágyott álomsúlyt. Ha feljött rám egy kis felesleg, annyira dühös voltam, hogy a feszültség levezetésére rögtön befaltam jó sok müzlit, joghurtot, főzeléket, fél kiló kenyeret, amit csak találtam otthon. Utána pedig hányni tudtam volna magamtól, amikor a tükörbe néztem, és végül meg is tettem. Magamra zártam a fürdőszobaajtót, bekapcsoltam az elszívót, vízmelegítőt, megnyitottam a csapot, vagy csak feltekertem a magnót. A szüleim kilenc éve nem tudják, mit művelek, mert képtelen lennék elviselni az aggódásukat. A pasimmal többször beszéltem a bajomról, de sajnos állandóan csak azt fújja, hogy minden az akaraterőn múlik, és végre oldjam meg ezt a problémát. Viszont ez nem ilyen egyszerű! Tisztára olyan, mintha megszállna valami. Ha rámjön, akkor ennem kell, bármit, ami a közelemben van, majd azonnal ki is hányom. Előfordult, hogy kikanalaztam a zsírt, amit sütéshez vettem, sőt ettem már nyers halat uborkával is, mivel csak az volt otthon. Undorító, de biztos, hogy újra megteszem, ha úgy alakul.”

Dr. Túry Ferenc feltételezi, hogy több tízezer lány küzd Magyarországon Ritáéhoz hasonló gondokkal. A szakember szerint minden ilyen betegség mögött valamilyen lelki probléma áll. A bulimiás lányok nagy része elégedetlen az alakjával, de képtelen lefogyni, vagy teljesen rosszul ítéli meg önmagát. Sokan magányosak, és így akarják magukra felhívni a figyelmet, esetleg valamilyen gyerekkori traumát nem tudtak feldolgozni. Az orvos azt javasolja, ha azt látod egy barátodon, hogy bulimia-gyanús, azonnal kérj segítséget. Jó, ha mellette állsz, viszont egyedül sajnos kevés vagy ehhez.

„CSAK FOGYNI AKARTAM”

Blanka (23) Miskolcon jár egyetemre, de Budapesten próbál kigyógyulni 5 éve tartó bulimiájából. „Igazából én csak fogyni akartam, így kezdődött az egész. Eleinte diétákkal kísérleteztem, plusz sportoltam. Aztán kitaláltam, hogy hatásosabb, ha nem eszem semmit, és még edzek is. Ez viszont egy idő után nagyon megerőltető volt, előfordult, hogy összeestem. A szüleim így jöttek rá, hogy anorexiás vagyok. Akkor voltam 16 éves – meséli Blanka, hogyan zuhant egyik betegségéből a másikba, hiszen számos bulimiás anorexiásként kezdi. – Anyukámék erőszakkal nyomták belém az ételt, és én ettem is. Egy ideig jólesett, hogy sokan dicsérnek a kerekebb idomaimért, aztán pedig elegem lett a túl sok törődésből. Amikor a mamám rakott krumplit főzött, én belapátoltam egy egész tepsivel. Az nem tűnt fel senkinek, hogy egy lónak való mennyiséget tüntettem el, amiről aztán újra meghíztam. Először visszatértem a tökéletesen bevált hashajtós fogyókúrához, de a zabálást már nem tudtam megállni. Így aztán jöttek a hánytatások. Hogy a szüleim ne lássák, a vécére se mentem ki: a szobámban intéztem el egy zacskóba, és a sulis hátizsákomban vagy egy kis retikülben csempésztem ki, hogy az utcai kukába dobhassam. Végül egy rutin orvosi ellenőrzésen derült ki, hogy a véremben nagyon alacsony a káliumszint, így elküldtek egy kivizsgálásra, mert attól féltek, komoly szívbajom van.”

„Igen, az állandó folyadékvesztés miatt felborul a szervezet elektrolit-egyensúlya, ezért a bulimiásoknál nem ritka, hogy szívmegállásba halnak bele.” – magyarázza Túry doktor.

Blanka csak ezután fogta fel, hogy mit kockáztat, de képtelen volt megállni. „Folyamatosan fórumoztam, mert úgy éreztem, csupán a sorstársaim értenek meg. Közben tanultam, leérettségiztem, jártam az egyetemre, ahol majdnem csak ötöseim voltak, és a tanárok is kimondottan kedveltek. Viszont továbbra is boldogtalannak éreztem magam: egy-egy hánytatás után jöttek a hajtós edzések. Szinte csak futottam, és azt hittem, ez így rendben van. Aztán egyik este történt valami, mondjuk összevesztem a barátnőmmel, vagy csak simán bekattantam, és megint jött a zabálás. És persze gyűlöltem, hogy bulimiás vagyok, és teljesen tehetetlennek éreztem magam. Egyik éjjel aztán bekapkodtam egy csomó gyógyszert, ám most nem hánytattam meg magam. Anyukám talált rám: habzott a szám, hörögtem, vér folyt az orromon és a számon. A kórházban megmentettek, de még lélegeztetőgépen is voltam egy darabig.” Blanka azóta jár pszichoterápiás kezelésekre, és próbálja kiírni magából azt a tömérdek kínt, amit átélt. „Kiderült, hogy sok mindent nem is az alakom miatt csináltam, hanem azért, hogy a szüleim végre figyeljenek rám. Az anyukám is elkezdett pszichológushoz járni, így most ketten dolgozunk azon, hogy minden jóra forduljon. remélem, a szervezetem is kiheveri majd azt a rengeteg kárt, amit okoztam: például, hogy tönkretettem a hasnyálmirigyemet, a beleimet és a fogaimat.”

2.Második történet:

Csak egy falat sajt, semmi több. Na még egy. Hú, ez finom, még egy és vége. Ááá, már mindegy, rizs, sültcsirke, jajj, milyen mennyei, még és még, ebből is, abból is, süti kell még, és még, tej agyoncukrozva, tejbegríz, egy lábossal szintén agyoncukrozva, és még cukros tej, hogy visszafelé könnyen csússzon…….. már fáj, annyit ettem, a hasam, mint egy terhesé, irány a vécé. Szörnyű, borzalom, egy ötezredik „soha többé”, és átkozom magam, hogy csak szégyenben süllyedek a föld alá, nem teljes fizikai valómban, a temetésemen.

Közben napi egy kakaóscsiga két joghurttal. Reggel, este bögreszám kávé. A kilók olvadnak, ez gyönyörrel, elégedettséggel és büszkeséggel tölt el.

Mikor is kezdődött? Talán születésemtől fogva, bár akkor még állítólag megettem, amit belémkanalaztak, úgymint céklafőzelék, sóska, miegymás…..

Állítólag hároméves koromban kezdtem a nem-evéses korszakom, de akkor még nem fogyásvágyból, hanem egyszerűen nem szerettem enni, nem szerettem az ételek állagát és ízét, és szokatlanul kevéstől is jóllaktam. Fél szelet vajaskenyér vacsorára. Szülők persze frászban.

Tizennégy évesen kezdtem hízni. Nem voltam több a százhetvenhárom centimhez  hatvanhárom kilónál, ami a testtömegindexem alapján még egészséges, de én naponta kaptam visszajelzést tehén mivoltomról. Egészséges életmódot kezdtem tehát élni, futottam, bicikliztem, lovagoltam, reggelire müzlit ettem, ebédre reformkaját, vacsira joghurtot.

Ötvenkilenc kiló. Soknak éreztem. Nehezítésként kisgyerekkorom óta betegesen imádom az édességet. Mindig több és több kellett. De egészséges életmódot élőként visszafogtam magam. Ez kínkeserves szenvedés volt. Arról ábrándoztam, lefogyok kórosan, csakis azért, hogy hízókúrára legyek fogva, és ehessek büntetlenül sok sütit. Egy pszichoterápiás kórházban egy bulimiás lánytól megtanultam hányni. Attól kezdve zabálok és hányok. Évek óta.

Negyven kiló. Semmivel sem éreztem magam vékonyabbnak, mint ötvenkilenc kilós koromban. Naponta egy kakaóscsiga két joghurttal. Reggel, este bögreszám kávék. Évek óta.

Most negyvennégy kiló vagyok, anorexiás és bulimiás egyszerre. Általában ez úgy szokott lenni logikusan, hogy a kiéhezett anorexiás szervezet lesz bulimiás. Az éhes test falásrohamokkal reagál, amit az anorexiás gondolkodás hányással kompenzál. De nálam más a helyzet. Én előbb voltam bulimiás, aztán lettem anorexiás.

Sokan nem értik, hogyan lehet ez a két, látszólag ellentétes betegség egyszerre jelen. A válasz: ez a két betegség egyáltalán nem ellentétes. Mindkettőt a fogyásvágy hajtja, vagy a meghízástól való túlzott félelem. A különbség, hogy a bulimiás betegesen szeret enni, és ezt kompenzálja testsúlycsökkentő manőverekkel, úgymint hányás, hashajtózás, túlzott sport, míg az anorexiás inkább tartózkodik az evéstől. Én betegesen szeretek enni, ennek ellenére naponta csak egyszer eszem, hogy lent tartsam a testsúlyom, és a bevitt kalóriát szobabiciklizéssel igyekszem elhasználni.

Százhetvenhárom centim és negyvennégy kilóm ellenére konkrét zsírpárnákat érzek magamon. Fizikailag érzem.

A kezeléssel nem értek egyet, miszerint elsődleges célnak a testsúly normailizálását tekintik, vagyis azt, amitől egy anorexiás, és bulimiás a leginkább tart: a hízást! Döbbenet számomra, hogy még egyetlen szakember sem fedezte fel, ezzel csak rosszabbodik egy evészavaros állapota, mert a kényszerhízás után az anorexiásból bulimiás lesz, a bulimiásnak pedig erősödni fognak a testsúlycsökkentő manőverei. Tapasztalatból írom. Megoldásként azt látom, először tudatosítani kéne az anorexiásban a testsúlya veszélyesen alacsony mivoltát, vagyis, hogy az illető tudatában legyen, mennyire sovány.  Így talán még annak is van esélye, hogy az anorexiás magától kezd el egészségesen enni.

A bulimia nehezebb ügy, és egyénenként eltérő. Nálam úgy működik, hogy ha úgy érzi az anorexiám, hogy túlléptem az aznapi megengedett kalóriamennyiséget, akkor már úgyis mindegy alapon jól bezabálok, mielőtt kihánynám azt. Akik hozzám hasonlóak, azoknak azt látom megoldásként, hogy tudatosítani kéne, attól nem hízom hirtelen nyolcvanhárom kilót, ha néha véletlenül túllépem az anorexiás kalóriamennyiségemet.

1.Első történet:

24 éves vagyok. Kb 9 éve vagyok bulimiás. Nem emlékszem az első hányásomra:( Valamikor középsuliban kezdtem. Mindig kövér voltam. Nem neveltek a sportra, nem igazán jártam el, hát ettem ettem ettem...vis faltam. Középsuliban a kamaszkorral jött a nagy átalakulás. Lefogytam 30 kilót. De megtartani már nem sikerült. Az évek alatt szépen visszakúsztak a kilók. Főleg most hogy egyetemista vagyok,sokat ülök,mindjárt látszik, ha eszek. És ha eszek, elpattan a húr, és már nem tudok megálljt parancsolni magamnak:( A legkülönfélébb módokon adom ki magamból. Felfalok mindent, ami van, húst, kenyeret, sajtot, aztán csokit, fagyit meglocsolom tejjel, hogy könnyebben jöjjön ki:( Aztán jön megint a büntudat...és megint pattan valami, és megint zabálok, és újra hánytatom magam. Hullámokban jön. Néha egy hónapig semmi. Aztán naponta 3x is:( Bekapcsolom a melegitőt, hogy zugjon, vagy megedem a vizet, hogy ne halljanak, zárom az ajtót, aztán hashajtót veszek be. Úgy érzem, hogy a világ legmélyebb gödrében vagyok, és sehogy sem hogy kijöjjek belőle!!! Senkivel nem beszélek erről. A szüleimnek igy is elég bajuk van, és ha még elmondanám, akkor az örökös ellenőrzés akasztana ki...Nagyon szeretnek, de nem tudnák kezelni a helyzetet:( Barátaim nincsennek, vagyis nem a közelemben:( Párommal eltávolodtunk. Tudom, hogy nincs tökéletes...de nem ő az Ő, pedig már azt hittem, megállapodok. Ha elpanaszolom néha a dolgaimat neki, nem szó szerint, de kiértem a szavaiból, hogy gyengének tart, és nem tudja elképzelni, hogy nem tudok változtatni. Na...csak úgy dől a panasz:C Ma reggel úgy határoztam, hogy a fene fenét eszik is, valahogy túljutok ezen. Kevesebb kaja, mozgás, amikor csak birok. Megpróbálom a vacsorát kiiktatni. És kiirok magamból mindent, ami csak eszembe jut...Úgy érzem, hogy kevés vagyok egyedül hozzá:( Nagyon örülnék, ha lennének, akiknek néha irhatok, vagy akik irnának nekem, hogy támogathassuk egymást. Köszönöm, hogy meghallgattatok.